1 fejezet

A nyár tombolt az országban. A sarki kisbolt tulajdonosa vizes törölközővel hűtötte a tarkóját, ahogy elhaladtam mellette a légkondicionált autómmal. A forgalom most sem volt kisebb, mint bármelyik hétfői, vagy más hétköznapi napon. A zene átjárta az egész autót és próbáltam nem arra gondolni, hogy dolgozni kell mennem. Fáradt voltam, aludni szerettem volna, de szinte minden nap kötelezően be kell mennem. Ez lehet másnak természetes, nekem is az lenne, ha nem utálnám a papírmunkát. A szüleim, egy multinacionális cég tulajdonosai, számos országban van kávézónk, mely a Silk nevet viseli. Sosem értettem, hogy jutott eszükbe ez a név, de volt egy sejtésem, hogy anyu találta ki az egészet, Ő ugyanis boltkóros. Úgy kell elképzelni, mint a lányokat egy idol csapat koncertjén, csak Ő ezt az üzlet közepén csinálja. Néha elkísértem én is, de inkább zavarba ejtő, mint szórakoztató vele vásárolni.
Természetesen ma sem lehetett parkolni a cégnél, így a tér másik oldalán álltam le. Már reggel morogtam magamban. Feltűnően sok ember csoportosult egy nagy kupacba, műsor volt, vagy valami ilyesmi, de a jó zene és a kíváncsiságom odavezetett. Nem láttam semmit, hiába nyújtottam a nyakam, ezért belevetettem magam a tömegbe, hogy előre kússzak. Pár fiú táncolt a tér kellős közepén, s elég jól is csinálták. A tömeg tapsolni kezdett, mosolyogva én is beszálltam. Forró táncuktól, csak még melegebb lett ez a nap, de ők nem bánták, csak meg akarták mutatni, hogy mit tudnak. Amikor az emberek oszolni kezdtek én is elindultam, de egy hibás járda közepén hagytam a cipőmet és még meg is botlottam, mely következtében a földön ültem. Inkább fel sem néztem, nem akartam tudni hányan nevetnek rajtam, vagy mutogatnak ujjal.
- Jól vagy? – hajolt felém egy szőke hajú fiú kezében a cipőmmel. Mosolya olyan volt, mint mikor az éjszakát beragyogja a hajnali napfény. Ezer sugárral világította be a teret. A kezét nyújtotta. Zavaromban, csak pislogtam rá, de csak még szélesebben mosolygott. Elfogadtam a kezét és a cipőmet, ahogy felálltam.
- Köszönöm. – hajoltam meg kissé, majd magamra rángattam égszínkék tűsarkúmat. Újra meghajoltam és elsétáltam mellette. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza. Zsebre dugott kézzel állt és a többi fiúval beszélt. Még egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, s újra láthattam a mosolyát. Inkább előre néztem, nehogy újra padlót fogjak, s bementem a forgó ajtón. Az alkalmazottak meghajlással üdvözöltek, viszonoztam, s megnyomtam a lifthívó gombját. Felmentem és bevágódtam az irodámba. Woo Shin fordult ki a székkel az íróasztalom mögül. Ilyen pechet, hogy pont őt kell meglátnom először.
- Mit keresel itt? – tettem le az asztalra a táskám, s legszívesebben kirugdostam volna a székemből. Csípőre vágtam a kezem és csak néztem rá kérdőn. – Sokáig akarod melegíteni a helyem? Nem mintha nem lennék hálás érte, de nem kellene menned?
- Jaj, most miért vagy ilyen ellenséges a vőlegényeddel? De pont ezért szeretlek.
- Hah! – fakadt ki belőlem rosszindulatúan.

„ Szeretsz te a francokat… Azt a helyet szereted, ahol most ülsz.”
 
- Most mi a baj? – nézett fel rám két kezét összekulcsolva. Inkább nem mondtam semmit, csak megráztam a fejem. Nem akartam vele foglalkozni, utáltam, apa választotta ki nekem öt fennhéjázó társa közül. A vak randik végeláthatatlannak tűntek akkoriban. Örültem is, hogy vége, de hogy pont ezt a díszfaszt választotta ki, azt már nem tudtam lenyelni. Mit tesz egy jó kislány? Helyesel és vigyorogva rábólint minden ötletükre. Nem tudtam ezt a dolgot irányítani, csak hűvös és ellenséges maradtam udvarlómmal, hogy még eszébe se jusson hozzám közeledni, de Ő olyan, mint a tapéta, levakarhatatlan… A pozícióért mindent. Utáltam a számító embereket és ez egy év jegyesség után se változott meg. Mindig is lázadtam a szüleim döntése ellen, mert egyáltalán nem abba az irányba tereltek, amerre én szerettem volna menni.
- Délután majd hívlak, hogy együtt vacsorázzunk. Meg kellene beszélnünk az esküvői előkészületeket.
- mászott ki a székemből, én meg rögtön leültem, még eszébe se jusson visszahuppanni.
- Mondtam már, hogy nem megyek hozzád. Nem érdekel, mit mondanak a szüleim. – vigyorogtam rá, mint a vadalma.
- Muszáj lesz. Már mindent eldöntöttünk.
- De jó nektek. – nyugtáztam és közben nyálazni kezdtem a papírjaimat. Ők már mindent eldöntöttek az én életem felett? Marha jó… Nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek az egészen, de azt hiszem a kettő között maradtam, ahogy keserves hahotázásba kezdtem.
- Vicces, hogy azt hiszed, hogy mindent irányíthatsz. Nem vagyok az a fajta ember, akit elnyomhatsz, most pedig menj szépen vissza a helyedre, a rajongóid már várnak az irodád előtt.
Aljas mosoly ült az arcán, ahogy kiment. Nem is értettem, hogy miért akar elvenni feleségül. Vagyis azt jól tudtam, hogy miért, de nekem milyen életem lenne egy ilyen mocsok mellett? Nem akartam még belegondolni sem.
Kopogott a titkárnőm.
- Kisasszony az édesapja hívatja.

„ Mi vagyok én kutya?” 

Nagyot sóhajtottam és már indultam is az irodába. A lábaim remegtek az ajtó előtt. Apám rémisztő ember volt, nagy hatalommal és befolyással. Azért érte mindezt el, mert volt benne elég karizma mindenhez. Nekem csak szám van, de az jó nagy. Néha meg is bánom, hogy kinyitom. Gazdag Úri hölgy? Hol? Biztos, hogy nem én vagyok az, de fő a látszat nem igaz?
- Min Hae! – csendült fel dörmögő hangja, s még a fejemben is visszhangzott, ahogy kimondta a nevem. – Mi ez a ruha rajtad megint?
- Ez? – néztem le magamra. Farmer volt rajtam egy fehér blúzzal. – Farmer?- sandítottam fel rá kérdőn.
- Te vagy ennek a vállalatnak az örököse. Ez a ruha ki van szakadva. – mutatott a nadrágomra.
- Ez a divat. – nyafogtam.
- Ez nem divat. Ha megint meglátom rajtad, letépem a térdénél fogva.
- Apa! Én ilyen vagyok. Muszáj még ebbe is beleszólnod? Nem lehetne, hogy ezt ne te irányítsd? Amúgy is azért vettem fel ezt a blúzt meg a magas sarkú cipőt hozzá, hogy nőies legyen.
- Ez botrányos, nem nőies.
- Nem akarok és nem is fogok kis kosztümben flangálni. – mondtam idegesebben.
- Hah! – emelkedett meg kissé a karosszékből. – Ne feleselj. Tönkreteszed az életemet. Miért nem tudsz olyan lenni, mint Min Hyuk?
- Bár egy burkon osztoztunk, de sajnos én lettem a selejt. – válaszoltam, mire belépett az ajtón az említett iker bátyám.
- Megint veszekedtek? – kérdezte, miközben egy adag aktát rakott le apa elé az asztalra.
- Nézz rajta végig. – mutatott rám.
- Mi a baj vele?
- Így kell kinéznie egy üzletasszonynak? – Még Min Hyuk is a markába nevetett ezen a mondaton. Én, mint üzletasszony. Nem épp a legmegfelelőbb jelző rám. Alig bírtam lenyomni a torkomon a hangos hahotázást. Megköszörültem a torkom és segítségért kiáltva néztem a bátyámra.
- Szerintem csinos. – mondta végül, én meg büszkén apámra sandítottam.
- Menj dolgozni. – legyintett, én meg már kint is voltam az ajtón. Visszaültem a helyemre és ugyanúgy unatkoztam, mint minden nap. Átlapoztam a nemzetközi bevételek és fejlesztések listáját, megírtam pár javaslatot és alig vártam, hogy beüljek az autómba és elhagyjam a terepet. Már így is bővel bent töltöttem cirka hat órát, ami számomra rekordnak számított. Nem pont ezt álmodtam meg magamnak és még mindig hittem benne, hogy meg tudom változtatni a sorsom, hiszen még csak huszonhárom éves vagyok. Soha nem késő. A legjobb barátnőmhöz tartottam, aki az egyik kávézónk felett lakik és ott is dolgozik. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, nem számított a társadalmi különbség, mert soha nem szerettem a hozzám hasonló embereket. A legtöbb sznob, felvágós ember, akiknek nincsenek álmaik, mert pénzen vesznek maguknak párat. Én is lehetnék ilyen, de azt hiszem túlságosan a nagymamámra ütöttem, aki szintén távol tartotta magát az ilyen társaságoktól. A szüleim igazi kékvérűek lettek, elfelejtve honnan is indultak. Ezt a példát látva nem akartam elkényeztetett gyerek lenni, ahogy azt sem, hogy mások korlátozzák a lelki szabadságom. Utóbbi nem sikerült sajnos. Egy örök pecsét van a homlokomon, amit bárhogy dörzsölök, nem kopik le.
Napszemüvegem levéve léptem be a kávézóba és a pultra hajoltam.
- Egy whiskyt kérek. – néztem Ah Ra nevű barátnőmre, aki látta rajtam, hogy egy újabb nyűgös napot élek át.
- Főnök, eltévesztette az ajtót, az egy utcával lentebb van, ahová ön szeretne menni. – nevetett.
- Akkor egy habos kávét két cukorral.
- Nem lesz ez sok? Még a végén becsípsz. – mosolygott, miközben megtöltötte a kávégépet. – Mi történt?
- Ne is mond. – ültem le az egyik kis bárszékre a pult végében és a falnak vetettem a hátam. –Apa már megint hozza a formáját.
- Mi baja volt veled?
- Nézz rám. – pattantam fel. – Most ez a ruha botrányos? Mert szerinte igen és le fogja rólam tépni.
- Akkor szép tangát vegyél alá. – nevetett.
- Nem vicces. – ültem le újra és a falnak döntöttem a fejem. – Azért vettem fel hozzá tűsarkút.
- Min, te mindig magas sarkúban járkálsz. Mániákus gyűjtő vagy. – tette elém a kávémat és be kellett látnom, hogy igaza volt, ez volt az egyetlen rögeszmém, amitől nem tudtam szabadulni. – Idd meg a kávéd, nekem hátra kell mennem. Addig vedd fel a telefonod, mert csörög.
- Tudom, Woo Shin akar velem találkozni, de nincs kedvem vele foglalkozni. Reggel őt láttam meg először, azóta hányingerem van.
- Uh, ennyire utálod? – húzta fel a szemöldökét. Mit mondhattam volna, csak vállat rántottam, mert egyre jobban utáltam még a gondolatot is, hogy lekössem magam mellé. Keresztbe tettem a lábam és a falnak vetettem a hátam. A telefonomon böngésztem a különböző idol csapatok között. Unalmas napjaimat mindig feldobják. Mivel imádtam a zenét, így ez volt az egyetlen menekülési útvonalam az amúgy unalmasan, kusza életemből. Idiótán vigyorogtam ide-oda forogva a székemen. Valami érzés folytán felnéztem a telefonomból, mintha arról akarnék megbizonyosodni, hogy valaki látja-e egyszemélyes cirkuszomat. A reggeli szőke hajú fiú ült velem szemben a hely másik végében és az asztalra könyökölve vigyorgott rám. Először csak néztem rá, de én is viszonoztam mosolyát, majd újra a telefonomnak szenteltem magam.
- Szia. Leülhetek? – állt meg mellettem.
- Szia. Persze. – mutattam a kezemmel, hogy foglaljon helyet a mellettem lévő széken. Kissé zavarban volt, de nagyon aranyos, ahogy az alsó ajkát harapdálta zavarában.
- Köszönöm, hogy reggel segítettél. – törtem meg a csendet.
- Jól van a lábad? – nézett le rájuk, míg én csak köröztem egyet, kettőt a bokámmal.
- Kutya baja. – mosolyogtam rá, míg Ő csak bólogatott és még mindig nem találta a szavakat. – Meghívhatlak valamire hálám jeléül?
- Mennem kell vissza. –mutatott a háta mögé. - Beválthatnám máskor a meghívást?
- Miért is ne. – rántottam vállat, s már meg is szólítottak.
- Min Hae? – állt meg mellettem Woo Shin. Nem akartam magam leégetni, ezért rugalmasan kezeltem a dolgokat, de legszívesebben kifutottam volna az utcára, egyedül a mellettem ülő fiú tartott vissza. Woo Shin kérdőn nézett a fiúra.
- Ah, Ő… - a nevét nem tudtam, de nem akartam rákérdezni, így csak folytattam. – Reggel elestem és felsegített, ezért meghívtam valamire, hogy megköszönjem.
- Látom elfoglalt vagy, majd máskor megköszönöd. – állt fel és elindult a barátaihoz.
- Mit keresel itt? – szűrtem ki a fogaim között apró mosolyt erőltetve az arcomra.
- Mondtam, hogy együtt fogunk vacsorázni.
- Délután háromkor? – helyet foglalt velem szemben és belekortyolt az érintetlen kávémba.
- Nem zavar, hogy az az enyém? –pillanatok alatt játszódott le a fejemben, ahogy felpöccintem a poharat kiverve a fogát és összepiszkolva makulátlan öltözékét. Ez már nekem is gonosz volt, így csak visszafojtott nevetésemet elrejtve fordultam kissé a fal felé. Jól szórakoztam, de ahogy visszanéztem nyoma sem volt mosolynak az arcomon. Én, a csupa komolyság. Bementem a pult mögé és kiszolgáltam magam, mivel elvették az italomat. Visszaültem, de a felét se hallottam, amit vőlegényem motyogott, csak mindenre azt válaszoltam, hogy „igen”. Végül is mindig ezt akarta hallani. Felőlem…