9. fejezet

Háborgó szívem, egy percre se tudott megnyugodni. Ahogy hazafelé vezettem, végig a hajamat téptem a feszültségtől és újraéltem csókunkat. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, olyan helyzetben voltam, amiből nem láttam kiutat. Így eldöntöttem, hogy pár napig muszáj távol maradnom Tae Yang-tól, hogy lenyugodjanak az érzéseim.
Négy napig a kávézó és a stúdió közelébe se mentem. Nappal beletemetkeztem a munkába, éjszaka meg klubokba jártam, hogy levezessem a felgyülemlett stresszt. Woo Shin folyamatosan piszkált, így elhatároztam, hogy teljesen tönkreteszem. Gun Mo volt az egyetlen reményem, ha információt akartam megtudni, ezért találkozót beszéltem meg vele. Keddi napra beszéltünk meg egy találkozót az egyik étteremben. Hamarabb érkeztem, így várnom kellett. Régi jó barátom, szinte beesett az ajtón. Gyorsan helyet foglalt velem szemben és aranyosan mosolygott rám.
- Bocsánat, hogy késtem.
- Semmi baj, alig jöttem pár perce. – legyintettem és az étlapot kezdtem el böngészni. – Én már eldöntöttem mit kérek, nézd meg te is. – megrendeltük az ételt, s szinte csendben ettünk.
- Miért akartál velem találkozni Min Hae?
- Hát nem is örülsz annak, hogy látsz? – pislogtam rá, az asztalra könyökölve.
- Már hogyne örülnék, de látom rajtad, hogy hátsó szándékaid vannak.
- Igen, azok akadnak. – bólintottam összezárva az ujjaimat és rátéve az állam. – Információra lenne szükségem. Sürgősen. – kérdőn nézett rám, mire én folytattam: - Arra vagyok kíváncsi, hogy Woo Shin, milyen ügyekkel foglalkozik most. Mibe akar befektetni, vagy kikkel áll üzleti kapcsolatban. Minden kell róla, amit csak meg tudsz szerezni. Meg teszed nekem?
- Holnap reggelre meglesz. – mosolygott rám, vastag, fekete keretes szemüvege mögül.
- Köszönöm. –mosolyogtam és folytattam tovább az ebédet.
Egy apró baráti öleléssel váltam el tőle az étterem bejárata előtt és visszamentem az irodámba, hogy a papírjaimba temetkezhessek. Este nyolc óra körül indultam haza. Lefürödtem, átöltöztem és indultam is a Syndrome nevezetű klubba. Hajamat magasan a fejem tetejére kötöttem és rövid fekete nadrágot vettem fel egy fekete toppal. Hozzá természetesen fekete magas sarkú cipőt húztam a lábaimra. A lépcsőn sétáltam lefelé, mikor Min Hyuk megállított.
- Hová mész ilyen cuccban? Nem túl kirívó ez?
- Bulizni megyek. Táncolni szeretnék.
- Magadban?
- Ühm. – bólintottam, majd elsétáltam mellette. Egyáltalán nem voltam jól lelkileg. Kezdtem úgy érezni, hogy önpusztító életet kezdek élni. Nem tudtam másképp feldolgozni a velem történteket. Gyűlöltem a gondolatot, hogy férjhez menjek Woo Shin- hoz, főleg, hogy egyáltalán nem szerettem, akit meg tudnék szeretni, sosem lehet velem. Ittam egy pár pohár vodkát, amitől kissé feloldódtam. Férfitársaságból bőven kijárt aznap este. Az egyiket lepattintottam, jött a következő. Nem voltam sose egy nagy férfifaló, nem szerettem, ha hozzámérnek, vagy ha bájolognak velem, de ma nem foglalkoztam vele. Egy szememnek kedves idegennel táncoltam, úgy, mintha Tae Yang mellett lettem volna. Tombolt a zene, s vele én is. Próbáltam kiüríteni a gondolataimat és az idő csak telt és telt. Túl sok mindent engedett meg magának a táncpartnerem, s ahogy ürült ki a szervezetemből az alkohol, nem tudtam elviselni a közelségét.
- Ne érj hozzám. – löktem meg, de újra rám tapadt. – Nem érted? – emeltem az öklöm, egyenesen az orrának. Nem is értettem magam, csak számhoz kapva néztem a vérző orrú idegent. – Oh a francba. – álltam ledermedve, mikor valaki elkapta a kezem és futni kezdett velem, egyenesen ki a klub elé. A fényektől nem láttam semmit, csak mikor már kiértünk.
- Tae Yang? – hunyorogtam rá kissé spicces állapotban.
- Min Hae! – fordultam a nevemet ordító felé.
- Oppa? – kerekedett el a szemem. – Mit kerestek itt?
- Legfőképpen téged. Hogy a fenébe gondoltad, hogy egyedül eljössz egy ilyen helyre? – mutatott az épületre.
- Most mit vagy úgy oda? Négy napja ezt csinálom. – rántottam vállat.
- Szállj be az autóba. – tuszkolt be bátyám mérgesen.
- De mi lesz az én autómmal? – szálltam volna ki, de rám ordított. Fülem, farkam behúzva csuktam vissza az ajtót. – Te meg mit röhögsz? – néztem a bátyám mellett ülő fiúra, akit nem láttam már pár napja, és aki annyira hiányzott.
- Csak a jobb horgodat… - rántott vállat.
- Szép ütés volt hugi.
- Ugye nem lett semmi baja!? Nem akartam megütni, de nagyon tapadt.
- Max összevérezte a pólóját. – vihogtak mindketten elől.
- Mióta vagytok ti ilyen nagy spanok?
- Mióta három órája keresünk téged. Bejártunk egy halom szórakozóhelyet. – állt meg egy piros lámpánál. – Felhívtam Ah Ra-t, abban reménykedtem, hogy veled ment táncolni, de azt mondta, hogy a stúdióban van és, hogy fogalma sincs, hova mehettél. Azt is mondta, hogy Tae Yang jól ismeri a táncos helyeket, ezért megkértem, hogy jöjjön velem. Ő meg szépen elmesélt mindent, hogy mit csinálsz apa háta mögött. Kerestünk a legmenőbb klubokban, de sehol nem találtunk, mikor Tae Yang felhozta a Syndrome nevet. Így találtunk meg.
- Te elmondtál neki mindent? – hajoltam a két ülés közé, hogy lássam az arcát. Elhúzódott és nagy szemeivel pislogott rám. – Mindent? – vinnyogtam.
- Azért nem mindent, de azt látom az arcotokon. – vigyorgott.
- Csak vezess. – dőltem hátra az ülésen, majd hamarosan mély álomba merültem. Az autó fékezésére ébredtem fel.
- Hány napja nem alszol? – kérdezte bátyám.
- Öt nap alatt négy órát aludtam, meg ezt a keveset. – dörzsöltem meg a szemem.
- Ahhoz képest elég jól néz ki nem? – nézett Tae Yang-ra, aki zavartan bólintott egyet és kivillantotta fehér fogsorát.
- Úgy horkoltál, mint egy medve. – nevetett sofőrünk.
- Ne már! Tényleg? – ijedtem meg, majd bólintásukra összeszorítottam a szemem szégyenkezve. – A francba… - suttogtam.
- Aranyos voltál. – mosolygott rám hátra Tae Yang. Csak néztem rá szomorúan. Nem tudtam mosolyogni, ha rá néztem. Észrevette, mert ajkait egy csíkban szorította össze. Az autó megállt a stúdió előtt.
- Köszi, hogy segítettél. – fogtak kezet.
- Semmiség. Jó éjszakát. – nyitotta ki az ajtót és kiszállt. Ahogy elindultunk, a hátsó ablakon keresztül néztem, ahogy int, majd zsebre dugott kézzel ott áll egyedül.
- Állítsd meg az autót Oppa. Nem tudom ott hagyni.
- Min Hae… Ha apa… - kezdte.
- Tudom… - súgtam. - De mit tegyek Oppa? – csordultak ki a könnyeim. – Azt hiszem, hogy… - nem mondtam ki, mert akkor azt már nem tudtam volna visszavonni. Nem is kellett, mert bátyám jól tudta, hogy mit akarok mondani.
- Tudom Mi Hae, de nem teheted ezt vele. Gondolj bele, ha nem tudod meggyőzni apát, akkor mit fog átélni miattunk. A szemébe tudnál nézni? Sokkal jobban fájna neked is és neki is.
Igaza volt, nagyon jól tudtam, de annyira kétségbe voltam esve, hogy csak sírni tudtam egészen hazáig. Késő volt már, de nem tudtam elaludni. Ugyanúgy, mint az utóbbi pár éjszakán, a kertben ültem és a csillagokat bámultam, de a reggel most is elmosta őket. Fáradtan mentem fel a szobámba, hogy átöltözzek és vegyek egy forró fürdőt. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy zenét hallgattamaz ágyamat nyomva és vártam Gun Mo hívását, aki még egy kis időt kért magának. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megtudni mindent a vőlegényemről, de nem adta fel. Késő délután mentem be a vállalathoz. Woo Shin az irodámban várt egy borítékkal a kezében. Leültem a székembe és teljesen figyelmen kívül hagytam. Ledobta elém a papírt.
- Nézd meg. – utasított. – Apádnak is megmutattam már. Neki tetszett.
Unottan kinyitottam a borítékot, ami egy halvány rózsaszín meghívót rejtett. Rosszul lettem, ahogy a sorokat olvastam. Az én nevem volt rajta és az övé, valamint egy dátum. Szeptember tizenhárom. A meghívó szerint kevesebb, mint egy hónap múlva férjhez megyek. Felpattantam és az asztalomra csaptam. Összegyűrtem a papírt, ahogy próbáltam nem összecsuklani.
- Takarodj… - mondtam halkan.
- Hogy? – kérdezett vissza.
- Takarodj ki innen! – ordítottam, mire elnevette magát és meg sem mozdult. Én indultam ki az ajtón. Apám irodájába rohantam, benyitottam kopogás nélkül. Min Hyuk épp papírokat íratott vele alá.
- Soha! Soha nem megyek hozzá Woo Shin-hoz. – kiabáltam, nem foglalkozva a tisztelettel, apám dühbe gurult és meglegyintve a kezét felpofozott. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy az arcomat fogtam. – Inkább meghalok, minthogy az övé legyek. – fordultam ki az irodából és a lépcsőn száguldottam egészen a tetőig. Lélegzetvételemet nem csak a kifáradás, hanem a szakadatlan zokogásom is nehezítette, de mintha a gondjaim elszálltak volna, ahogy megláttam az épület tetejének párkányán álló lányt.
- Ne tedd ezt. – mondtam félve, kissé megközelítve. Ahogy megfordult, láttam, hogy Woo Shin titkárnője az. A döbbenet kiült az arcomra és nem kaptam levegőt. – Kérlek, gyere le onnan. – nyújtottam felé a kezem.
- Kisasszony én úgy sajnálom. Csak sodródtam az árral. Bocsásson meg. – sírta el a szavakat.
- Mi a neved?
- Song Hee Young vagyok.
- Hee Young- shi, add a kezed. Nem tettél semmi rosszat. Nem szeretem Woo Shin-t. Kérlek ne tedd ezt miatta. Add a kezed. – léptem közelebb, de csak a fejét rázta és a mélybe nézett. – Kérlek… - mikor megfogta a kezem, hihetetlenül megkönnyebbültem. Magamhoz öleltem, hogy vigaszt leljen. Mikor kissé megnyugodott leültünk a földre.
- Nagyon buta gondolat volt ez, amiatt a szemét miatt.
- Ne mondja ezt rá kérem. – akkor jöttem rá, hogy ez a lány fülig szerelmes. Kicsit megsajnáltam.
- Egy életed van és bármi is a problémád, idővel mindent meg fog oldani az idő.
- Beleszerettem az igazgatóba, későn jöttem rá. Annyira sajnálom. Tudom, hogy nem lehetek vele, mert nekem tartozásom van és csak egy titkárnő vagyok, ezért szeretnék elmenekülni előle. Nem akarok többé tőle semmit. – az élet furcsa fintora, hogy ez a lány ugyanabban a helyzetben van, mint én. Én is jól tudtam, hogy nem lehetek Tae Yang-al és el akartam menekülni. Az én helyzetem kissé bonyolultabbnak bizonyult az övénél, ezért elhatároztam, hogy kifizetem ennek a lánynak a tartozását és segítek neki. Lehet, hogy magamon nem tudok segíteni, de legalább egy ember életét könnyebbé tehetem…