10. fejezet

Két napba telt, mire mindent elintéztem Hee Young- shi ügyében. Letette a felmondását Woo Shin asztalára és velem tartott a kávézóba, ahol Ah Ra is dolgozik. Épp jókor, ugyanis az a lány, aki Ah Ra mellett dolgozott, felmondott, így tudtam neki helyet biztosítani. Gun Mo még mindig nem hívott, hogy mit nyomozott ki, ezért kissé ideges voltam, mert úgy éreztem, hogy rohan az idő és én nem teszek semmit. A stúdióban sem voltam immár egy hete. In Seong hívott volna, de mindig leráztam, persze csak jó indokkal, hisz teli voltam munkával. Aludni szinte semmit nem aludtam, csak folyamatosan járt az eszem, hogy  hogyan élhetnék teljes életet.
Délután volt már, mikor felvettem új alkalmazottamat, hogy bemutassam az új munkahelyén. Kissé szégyenlősen, de bemutatkozott mindenkinek a kávézóban.
- Akkor én most itt is hagylak benneteket. Rengeteg a dolgom.
- Kisasszony! – fogta meg a kezem Hee Young.
- Felejtsd el a formaságokat. A nevem Min Hae. Szólíts a nevemen.
- Akkor… - tartott szünetet. – Köszönöm Min Hae. – soha senkinek a szemében nem láttam annyi hálát, mint akkor, annak a lánynak. Boldog voltam. Az én lelkem háborút vívott, de tudtam, hogy ezt a jót, egyszer visszakapom az élettől.
- Dolgozz keményen és élj jól. – válaszoltam, majd elindultam kifelé, de újra a nevemet kiabálták. Ezúttal a barátnőm.
- Min Hae! – szaladt utánam. – Szerintem ideje lenne bemenned a stúdióba. A fiúk eléggé aggódnak. 
- Jó, benézek. – intettem neki és a stúdiónak vettem az irányt sétálva. Cipőim ütemesen kopogtak a folyosó kövén, majd benyitottam a terembe, ahol Tae Yang épp egy lánnyal táncolt, arra a dalra, amire velem. Rossz érzés fogott el. Szinte odafagytam a padlóhoz. A lábaim reszketni kezdtek a látványtól. Nem akartam, hogy mással is így táncoljon, ahogy azt sem, hogy mást is megérintsen. A mellkasomat egy erős, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Észrevették, hogy bejöttem, de hirtelen nem tudtam megszólalni sem, hiába köszöntek rám, nem hallottam, csak a tátogó szájakat láttam.
- Bocsi, azt hiszem rosszkor jöttem, majd később visszanézek. – nyögtem ki végül és kifordultam az ajtón. A lábaim nem akartak vinni előre. 

- Min Hae! – rántotta meg Tae Yang a kezem és elém állt. – Beszéljük meg.
- Mit? – olyan csalódott voltam, hogy rá se akartam nézni. – Látom már van, aki táncol veletek. Rám már nincs szükség.
- Nem erről van szó, de muszáj gyakorolnunk, mert a határidő a nyakunkon van. Tudod jól, hogy a fiúk szeretnének bejutni a válogatásra és csak akkor tehetik meg, ha elküldenek egy videó anyagot.
- Akkor sok sikert nektek a továbbiakban. Örülök neki, hogy együtt szórakoztunk egy kicsit és, hogy megismertelek benneteket. Fighting! – emeltem az öklöm magasba, de egyáltalán nem voltam jól. Hátranéztem, ahol a többiek szép sorban felsorakoztak, értetlenül nézve párbeszédünket. Elléptem mellette.
- Azért csinálod ezt, mert megcsókoltalak? Azért kerülsz? – keserű mosolyra húztam a számat.
- Úgy gondolod? Azt hiszed, hogy egy csók ennyit jelent nekem? Megmutassam, hogy mennyit?
- visszafordultam és a csapatnak vettem az irányt. Abban a pár lépésben döntenem kellett, ki elé fogok odalépni, de végül In Seong előtt álltam meg. Kissé megemeltem a sarkam, hogy felérjem, két kezem közé vettem az arcát és hosszú, szenvedélyes csókot nyomtam a szájára.
- Sajnálom… - súgtam neki és pislogó arcába néztem, ahogy elváltam tőle. – Ne haragudj. - súgtam még mindig, majd könnyes szemeimet lesütöttem és elengedtem az arcát. – Ahogy ez a csók, a te csókod sem jelentett semmit. – teljesen megdermedt, valahol az őrület és a sírás határát súrolta. Annyi lelkierőt kellett gyűjtenem, mint még soha, hogy ne sírjam el magam. Elindultam a kijárat felé.
- Miért nem vagy őszinte Min Hae? – kiabálta utánam.
- És te, miért nem vagy az Tae Yang? – néztem hátra, de nem kaptam választ. - Az őszinteség mindkettőnknek fájdalmas lenne. – ezekkel a szavakkal léptem ki az ajtón. Örültem a napnak, mert így szemüvegem eltakarta a könnyeimet. Lelki támaszra volt szükségem, így visszamentem Ah Ra-hoz, aki épp telefonált.
- Megjött, leteszem. – mondta feltehetően Jae Yoon-nak. Nem kellett semmit mondanom, mert már mindent tudott a barátjától.
- Min Hae? – nézett rám kérdőn, ahogy leültem a székre. – Mit csináltál?
- Minek kérdezed, ha már mindent tudsz? – dobtam fel a táskám a pultra.
- Nem kellett volna ezt csinálnod. Nem ismerek rád. Nem vagy olyan ember, aki csak úgy lesmárol valakit, főleg nem a barátait. Napok óta próbálnak hívni, de arra nem vetted a fáradtságot, hogy felvedd a telefont. Tae Yang teljesen kivan. – újabb keserű mosoly derült fel az arcomon. Lelki támaszt vártam és kioktatást kaptam.
- Ah Ra… - kezdtem elcsukló hangon. – Emlékszel, hogy az iskolában egy zenekarban voltunk?  Egy nap arra mentem be, hogy lecseréltek egy másik lányra. Akkor azt kérdeztem, hogy „Miért?” és azt a választ kaptam, hogy: „ Ő jobban illik közénk.”  Csak azért, mert az én hátterem más volt, kiközösítettek. Ha akkor nem lépsz ki a klubból, akkor soha nem lettünk volna ilyen jó barátnők, mert azt éreztem akkor, hogy te elfogadsz, és nem nézel rám másképp, csak azért, mert a szüleim gazdagok. Most ugyan ez az érzés fogott el. Lecseréltek… - sóhajtottam, majd elmosolyodtam. – Neked viszont, most nem kell kilépned. Hogy miért nem voltam egy hétig? – nyúltam bele a táskámba, majd elővettem a meghívót. – Próbáltam ezt megakadályozni, de látom már semmi értelme harcolnom. Csak ha meghalok, akkor tudok ezen változtatni. – leugrottam a székről és otthagytam dadogó barátnőmet. Nem tudtam, hova mehetnék. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a nagy sötétségben. Hazamentem végül.
- Megjöttem. – csoszogtam fel a lépcsőn a papucsomban.
- Min Hae! – apám hangja állította meg a lábaimat.

„ Kérlek, ne szólj hozzám. Nem akarom.”

- Valamelyik nap családi vacsora lesz. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. Ott kell lenned.
- Rendben. – adtam be a derekam és felmentem a szobámba. Körbenézve, eszembe jutott, hogy ha férjhez megyek, többé nem fogok itt lakni. A láncaimat nem oldják el, csak átadják a kulcsokat egy másik ember kezébe. Ez rosszabb volt, mintha örökké apánál lett volna. Ha Tae Yang-ra gondoltam, csak fojtogatott a sírás. Valamit tennem kellett, hogy ne őrüljek meg, ezért átöltöztem a futó ruhámba és elindultam, kiszellőztetni a fejem. A fülembe hangos zene szólt és csak arra próbáltam koncentrálni futás közben. Tae Yang arca kúszott a szemeim elé, ezért csak még jobban futottam, egészen a folyóig. A Mapo hídon álltam meg és eszembe jutott, hogy a mi találkozásunkat a sors is akarta. A sötét égbolton pár csillag már fényesen ragyogott. A város ezer fényben táncolt. A folyó halk hangja áthallatszódott az autók vadul száguldó zaján keresztül. A korláton rengeteg szöveg villogott, a kétségbeeső emberek utolsó reménysugaraként.
„ Menj és nézd meg azt a személyt, aki hiányzik.” – állt az egyik feliratban.
- Talán már sosem látom…  - Lenéztem a mélybe, ráállva a korlátra. A szél a hajamba kapott és olyan szabadnak éreztem magam. Becsuktam a szemem és élveztem a szellő lágy simogatását. – Semmi értelme harcolnom Woo Shin ellen.
- Min Hae… - hallottam halkan a nevem, s arra fordultam.
- Tae Yang? – pislogtam rá, lelépve a korlátról. Kifulladva jött felém, a szemébe könnyek szöktek. Odaérve, szorosan magához ölelt... Megnyugodtam az ölelésében. Régóta vágytam rá, s a megkönnyebbüléstől az én könnyeim is kicsordultak. – Tae Yang? – szipogtam.
- Annyira buta vagy. Mit akartál csinálni?
- Min Hae!!! – ordította a távolból Ah Ra és úgy futott, mintha kergetnék. Nagy ütközéssel csapódott nekem és annyira szorított, hogy majdnem megfulladtam.
- Te hülye liba. Mit akartál csinálni?  - fogta meg a vállaim és a szemembe nézett. A többiek is odaértek, mind a tízen ott álltak előttem, teljesen kimerülve.
- Én csak futottam. – válaszoltam értetlenül pislogva rájuk, mire nagy sóhaj szakadt fel egyszerre mindenkiből. – Csak nem azt hittétek, hogy le akarok ugrani?
- Ez a Mapo híd! Tisztában vagy vele? – ordított Ah Ra.
- Tudom. – válaszoltam. – De nem akartam leugrani. Ennyi mindent kibírtam, most adjam fel?
- Annyira megijedtünk Noona. – szólt Hwi Young.
- Nyugi van fiúka, még nem teljesen mentek el otthonról, de elég közel vagyok hozzá. – nevettem.
- Igen, ezt éreztem délután… - szólalt meg In Seong.
- Meglepődtél mi? – mentem oda mellé nevetve.
- Azt hiszem akkor megállt a szívem egy pillanatra.
- Ne tagadd, tudom, hogy élvezted. – löktem oldalba. – Sajnálom. – cuppantottam felé nagyot. – Ugye tudod, hogy csak szemléltetés volt és semmi komoly?
- Ah, pedig azt hittem, hogy komoly.
- Tényleg? – ijedtem meg kicsit, ahogy az arcát néztem.
- Életem legjobb csókja volt, de nem, tudtam, hogy csak játszadozol velem.
- Huh. – kaptam a szívemhez. – Tényleg sajnálom, mérges voltam. – mosolyogtam rá.
- Ha rám vagy mérges, akkor miért rajtuk töltöd ki? Miért nem jöttél el a próbákra? Miért csókoltad meg In Seong-ot? – kérdezte Tae Yang kissé sértődötten.
- Menjetek előre srácok, beszélnem kell Tae Yang-al. – mindenki elindult és csak ketten maradtunk.
- Tae Yang… Sajnálom... Igazán sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked bármivel is, amit mondtam, vagy tettem. Nem hiszem, hogy közétek tartozom. Erre csak ma jöttem rá, ezért viselkedtem úgy, ahogy.
- Te nem tartozol közénk? Én nem tartozok a te világodba. Hogy tehetnék feléd akár egy lépést is? Vőlegényed van, akivel össze fogtok házasodni, de én… - nem folytatta, de így is láttam jónak. A szavakat, ha egyszer kimondjuk, akkor az már visszavonhatatlan. Semmi olyat nem akartam hallani, vagy mondani, ami döntő erejű.
- Igen, már nincs egy hónap sem és férjhez megyek. – válaszoltam. Az arcán fájdalom, döbbenet, harag és megannyi érzés futott végig. – Nem akartam megbántani In Seong-ot, azzal a csókkal. Nem jelentett semmit. A próbákra meg azért nem tudtam elmenni, mert annyit dolgoztam, hogy nem tudtam besűríteni a napjaimba.
- Az enyém sem jelentett semmit? – ha elmondtam volna neki, hogy a csókja, olyan volt nekem, mint egy álom, amiből soha nem akartam felébredni, hogy az a csók ráébresztett a valódi érzéseimre, amik fájnak, de örülök neki, hogy vele tapasztalhattam meg életemben először és utoljára. Ha elmondtam volna, soha nem tudtam volna elengedni őt. Nem akartam az Ő nyaka köré is egy láncot, amik sokáig fojtogatnák őt, ezért hazudtam.
- Sajnálom, de nem.
- Akkor nem bánod, ha mással leszek? – olyan gombóc gyűlt a torkomba, hogy nem tudtam lenyelni. Megráztam a fejem, mire Ő bólintott. – Jó így, legalább megmarad a barátságunk. – viharzott el mellettem és vissza sem nézett. A fejére rántotta a kapucniját és követte a többieket. Halk zokogással követtem őket. Életem legfurcsább és legfájdalmasabb szakítása volt ez. Nem is volt az enyém és már nem is lesz…